Óvodánk születésnapját ünnepeltük október 2-án. Az alkalomra Judit néni egy saját költésű mesével készült, mely szépen bemutatta óvodánk alapítójának önzetlen lelkületét.
” Klotild grófnő és az alcsúti gyermekek csodakertje
Hol volt, hol nem volt, az Alcsúti erdőkön is túl, a Váli-völgy szelíd lankái között, volt egyszer egy gyönyörű falu. Úgy hívták: Alcsút.
Ebben a faluban sok-sok gyermek élt. Reggelenként mezítlábas kisfiúk és copfos kislányok szaladtak végig a poros utakon. A nagyobbak segítettek a szüleiknek a munkában, a kisebbek pedig hol a réten kergetőztek, hol a fák alatt játszottak. De bizony volt egy nagy gondjuk. A gyermekeknek nem volt olyan helyük, ahol együtt lehettek volna, ahol énekelhettek, mesét hallgathattak, rajzolhattak, játszhattak, és ahol szerető felnőttek vigyáztak volna rájuk.
A főhercegasszony látogatása
Egy szép napon Alcsútra érkezett egy különleges asszony. Klotild főhercegasszony volt ő, József főherceg felesége. Ahogy végighajtott a falu útján, egyszer csak gyermekek hangját hallotta.
– Nézd, édesanyám! – kiáltotta az egyik kisfiú. – Ott jön valaki!
Klotild megállította a hintót, és kiszállt. Mosolyogva nézett a gyermekekre.
– Mondjátok csak, mire vágytok a legjobban?
A gyermekek összenéztek. Az egyik kislány halkan ezt felelte:
– Arra, hogy legyen egy hely, ahol minden nap együtt játszhatunk.
A másik hozzátette:
– Ahol mesét is hallgathatunk.
– És énekelhetünk! – kiáltotta egy harmadik.
Klotild főhercegasszony szívét megérintette a gyermekek kívánsága. Aznap este sokáig gondolkodott.
– Ha a gyermekeknek nincs házuk a játékhoz és a tanuláshoz – mondta –, akkor építsünk nekik egyet!
A nagy elhatározás
Másnap Klotild hozzálátott a munkához. Mestereket hívott, építőket keresett, és olyan embereket kért meg, akik szeretettel tudnak majd a gyermekekkel foglalkozni. Azt mondta:
– Olyan házat szeretnék, amelynek ajtaján minden gyermek beléphet. Legyen benne szeretet, ének, mese és sok-sok játék.
Az emberek csodálkoztak.
– De miért tesz ennyit a falusi gyermekekért? – kérdezték.
Klotild csak mosolygott.
– Mert minden gyermek egy apró mag. Ha szeretettel gondozzuk, egyszer nagy, erős és szép fa lesz belőle.
Megszületik a gyermekek háza
Hónapok teltek el. Egyszer csak elkészült a szép épület.
Volt benne egy nagy terem, ahol a gyermekek együtt lehettek. Az ablakokon besütött a nap, a falak pedig hamarosan megteltek gyermekhanggal.
1882. október 2-án megnyitotta kapuit az alcsúti zárda, benne az óvoda és a leányiskola.
Klotild főhercegasszony olyan nővérekre bízta a gyermekek nevelését, akik türelemmel, szeretettel és gondoskodással foglalkoztak velük. Az első napon a gyermekek félénken léptek be. Az egyik kislány megfogta a másik kezét.
– Szerinted mi lesz itt?
A választ azonban hamar megtalálták.
Énekeltek. Mesét hallgattak. Verseket mondtak. Játszottak. És közben megtanulták, milyen jó együtt lenni.
A titkos kert
Azt beszélték Alcsúton, hogy az óvoda körül egy láthatatlan kert is született. Nem lehetett látni, mert nem virágokból állt. Ennek a kertnek a virágai a gyermekek mosolyai voltak. Minden alkalommal, amikor egy gyermek megtanult egy új dalt, kinyílt benne egy virág. Amikor megtanult segíteni a társának, még egy virág nyílt. Amikor vigasztalt egy szomorú kisgyermeket, újabb virág bontotta ki szirmait. És amikor együtt nevettek, az egész kert megtelt fénnyel. Klotild főhercegasszony gyakran ellátogatott hozzájuk.
Egyszer egy kisfiú megkérdezte:
– Főhercegasszony, miért építetted nekünk ezt a házat?
Klotild leguggolt hozzá, megsimogatta a fejét, és így felelt:
– Azért, mert azt szeretném, hogy minden gyermek megtapasztalja: fontos, szeretett és értékes.
A gyermekek ajándéka
Teltek-múltak az évek. Az óvoda egyre több gyermeknek adott otthont. A gyermekek pedig nem felejtették el azt, aki megálmodta nekik ezt a helyet. Amikor Klotild főhercegasszony egyszer újra eljött, a gyermekek köré gyűltek. Együtt énekeltek neki. Egy kisfiú virágot adott át.
Egy kislány pedig ezt mondta:
– Ez a mi ajándékunk neked.
Klotild szemében könny csillant.
– Nem nekem adtátok – mondta. – Hanem annak a szeretetnek, amelyből ez az óvoda született.
A háromhársfa meséje
A legenda szerint az óvoda közelében három öreg hársfa állt. Az egyik a Szeretet fája volt. A második a Tudás fája. A harmadik pedig az Összetartozás fája. A három fa ágai minden este összeértek. Ha a gyermekek aznap szépen játszottak egymással, a levelek vidáman susogtak. Ha valaki segített a társának, a hársvirágok illata messzire szállt. És ha az óvodában énekeltek, a három fa mintha maga is táncra perdült volna.
Azóta is azt mesélik az alcsútiak:
Ahol gyermekek nevetése és éneke tölti meg a házat, ott mindig jelen van Klotild főhercegasszony szeretete.
És azóta is…
Sok-sok év telt el azóta. Az óvoda története azonban nem ért véget. Új gyermekek érkeztek, új mesék születtek, új dalok csendültek fel. De egy dolog nem változott: Az óvoda azért van, hogy a gyermekek szeretetben, biztonságban, játék közben növekedjenek. És ha egyszer egy gyermek megáll az óvoda udvarán, felnéz az öreg fákra, és azt hallja:
„Susssz… susssz…” lehet, hogy nem is a szél beszél.
Talán a régi fák mesélik tovább Klotild történetét:
„Egyszer régen élt egy asszony, aki hitt abban, hogy a gyermekeknek jár egy hely, ahol szeretettel várják őket.”